das agyraktár

Magyarország sohasem volt különösebben izgalmas hely. Keletnek már nem kelet, de messze nem Nyugat. Az elmúlt 20 évben tengtünk-lengtünk, a világpolitikai realitások bevonszoltak minket a NATO-ba és az Európai Unióba (katonai és gazdasági érdekek), azóta nem igazán tudjuk, mit is kezdhetnénk magunkkal. Miközben a világ a valóság problémáival van elfoglalva - mint a militáns muszlim civilizáció szervezkedése, a távoli Kína felemelkedése, vagy épp Latin-Amerika újra élre törő és sikeresnek tűnö kommunista kísérletei -, addig mi maximum a költségvetés túlköltésével majd megszorításával és a szociális szféra hízlalásával vagyunk elfoglalva.

Politikánk egydimenziós, a segélyezésre korlátozza figyelmét, az improduktívak lélegeztetőgépen tartására, miközben a termelő kevesek belerokkannak a hétköznapokba. Lehet ezt így is, kitartó ökör fajta a magyar. Meglátjuk, meddig megy ez.

A világ közben elfordítja tekintetét hitvány régiónkról, persze épp most alapozza meg a következő még nagyobb gazdasági csődöt, van elég dolga. Obama, az ígéret embere közben kivonta Amerika segítő erejét régiónkból és az érdekből bármikor muszlimbaráttá váló Oroszország kegyeit kezdte firtatni. Ezt még talán megértettük volna - ugyan, dehogy! -, de most még nagyobb pofont kaptunk: tegnapról mára eltűnt az összes tumbleritynt.

Magyarország csökött valósága, a lábszag-langymeleg mikrokozmosz hirtelen eltűnt, átadta helyét a végtelen űrnek: a korábbi nagynak hitt sikerek eltűntek, nincs többé élenjáró blogger, nincs többé tartalomgyártás, csak a magány. Még ennyi verseny sem kell ide. Megmaradt az egyszerű válasz, mindenki magát látja a legmagasabb tumblerityvel, miközben a külső valóság már rég elhúzott tőlünk: mindenki maga hiszi, a saját kis világában, hogy ő a legjobb.

Ezt érdemeljük, ennyit tudott az ország 100-on. Köszönjük, David Karp, a félperifériánk seggszagú üdvözlete száll feléd innen, a Közép-Kelet-Európának nevezett könnyed tréfából.